Sok mindenen átment 1992-es alapítása óta a svéd Spiritual Beggars. A Michael Amott vezette hard rockerek azonban nem rogytak meg az évek alatt, s idén új lemezzel jelentkeztek, sokunk örömére.

Bár Michael Amott leginkább az Arch Enemy főnökeként ismert, azért a Carcass, és a Carnage csapatából is ismerős lehet. Gyors gitárjátéka ugyan a Spiritual Beggarsban nem kap nagy szerepet, szinte semmit, de ezen a lemezen is bizonyította a „Boss”, hogy hangszerének igazi művésze. Ráadásul olyan arcokkal vette körbe magát, hogy arra egy rajongónak sem lehet egy rossz szava sem. A régi, nyers, hard rockban utazó csapat énekesi posztja a görög Apollo Papathanasiót illeti meg, s a hangjában nem is kell csalódnunk. A basszusgitáros Sharlee D’Angelo olyan zenekarokban edződött, mint a Mercyful Fate, a Witchery, vagy éppen az Arch Enemy, így Mike Amott pontosan tudta kivel is érdemes kezdenie. Zenéjükben a jellegzetes gitár mellett a kitűnő billentyűjátékok is komoly szerepet kapnak, melyekről Per Wiberg gondoskodik, aki korábban az Opeth és a már emlegetett Arch Enemy sorait is erősítette. Mellettük a dobos helyét Ludwig Witt tölti be, immáron 23 éve.

A három évvel ezelőtt megjelent, nagy sikerű Earth Blues lemez után a Spiritual Beggars igyekezett még nagyobb elánnal belevetni magát a munkába, ami Amott mester sűrű naptára miatt nem lehetett könnyű, de végül egy igazi rock mesterművet tett le az asztalra az ötösfogat. A Sunrise To Sundown albumra végül 11 dal került fel, s mind hozza a fülbemászó dallamokat.

A címadó dallal nyit a banda, a Sunrise To Sundown Mike Amott szólójától hangos, de Witt erőteljes dobjátéka még kiemelendő. Apollo hangja pedig hiába hasonlít sok nagyszerű énekesére, mégis olyan egyedi, hogy azonnal felismerhető. A mélységet pont úgy hordozza magában, mint a legmagasabb hangokat. A Diamond Under Pressure hamisítatlan hard rock szintivel kezdődik, s ez végig is vezeti a közel 4 percet, még a gitárszóló alatt is. Per Wiberg játéka ajándék azoknak, akik szeretik a régi idők igényes muzsikáját. A What Doesn’t Kill You úgy indul be mint egy vihar, egyszer csak lecsap, s a gitárriffek mögül egyszer csak kibújik ismét a szintetizátor. Hogy Amott megint szólózik egy nagyot, azt aligha kell kiemelni, ez az ember egyszerűen mestere a hangszerének. Az album egyik leggyorsabb dala ez, bár kissé sötét hangulatú, de sodró lendülettel viszi tovább az embert, a Hard Road című számra, ami úgy indul, mintha csak a 70-es évekből léptek volna ki a srácok a színpadra. Félreismerhetetlenül adják vissza azt a hangulatot, amit ők maguk is favorizálnak. A szólók mellett ki kell még a nagyszerű ritmusokat is, melyek ugyanúgy hozzájárulnak a zene nagyságához, mint a hatalmas tekerések. A Still Hunterrel elérkezünk a lemez feléhez, s igazán Apollo erőteljes hangjától lesz emlékezetes ez a pár perc, a görög énekes nem fogja vissza magát. Ugyanígy a No Man’s Land című dalban sem, ahol újra kidomborodik a billentyűjáték, majd a szám felénél úgy belassul az egész, mintha Beatles szólna egy Brian May szólóval megspékelve. Olyan hangulatot áraszt ez a 6 perc, mintha összekeverték volna két korszak kiemelkedő zenekarának dalait, de még így is nagyszerűen passzol a többi közé, s egyáltalán nem túlzó ez a kísérletezés.

Az I Turn To Stone végre engedi újra kibontakozni a dobokat, s a halkan fellépő szinti mellett igen pszichedelikus hatást kelt, míg az énekesünk is minden tolakodástól mentesen adja magát ehhez az elszálló nótához. Mintha csak lebegnénk a zene szárnyain, úgy kap fel minket a Spiritual Beggars, de itt nincs léghajó, se repülő, a hangok tökéletes összhangja az, ami elrepít minket a földi gondok rabigájából. A magam részéről, ez a leghangulatosabb dal az albumon, bár kissé sötét, komor, de mindenképpen óriási élmény! Az ezt követő Dark Light Child máris visszatesz minket a hard rock mezejére, s Amott mester felkapván gitárját, megidézi nekünk Jimi Hendrix szellemét, majd megkapja a maga pár másodpercét egy dobszoló erejéig Ludwig Witt is. Elérkeztünk a lemezt lezáró hármashoz, de valahogy nem akar leállni az anyag. Újra és újra kell indulnia ennek a nagyszerű zenei kalandnak. A Lonely Freedom olyan gitárjátékkal indul, hogy lehetetlen azt mozdulatlanul hallgatni, egyszerűen az ember nem arra van beállítva, hogy az ilyen zene mellett csak úgy elmenjen. Kézben a léggitár, majd a ritmusozás után bivaly szólóra tépjük a húrokat. Én és Amott mester, ezt már nem lehet csak rajongóként hallgatni, itt már nem lehet mozdulatlanul ülni kedvenc fotelünkben. De sajnos ezek a fennkölt pillanatok is elmúlnak, hogy a hatalmas kedvenc, You’ve Been Fooled vegye át a helyét. Mintha csak motoron száguldanánk a 66-os úton: húzós gitár mellé, erőteljes dobjáték dukál, míg Apollo sem adja alább, kiereszti a torkát rendesen. Gyors nóta, a hajrázós fajtából. És már el is érkeztünk a vége főcímhez. Ez  a nagyszerű lemez is véget kell, hogy érjen egyszer, s ez a Southern Starral el is érkezik. Méltó befejezése ez az albumnak, ahol az énekes ismét megcsillogtatja tudását, de nem maradunk gitárszóló nélkül sem. A dal lassan bontakozik ki, és végig tartja is magát ehhez a belassuláshoz, ami remekül vezeti le ezt a háromnegyed órát, amit a Spiritual Beggars lemezének szenteltünk. Aki szereti a régi ízeket, a 60-as, 70-es évek hard rockját, annak nagyszerű élmény lesz ez az album. Mike Amott és csapata igazán kitett magáért, ez az album megéri a pénzét!

Pontszám: 10/10.

Kapcsolat

  • Music Ring zenei portál
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • +36 30 322 3017