Sosem volt könnyű a progresszív metál élharcosainak lemezeit megemészteni, de az idő előrehaladtával ez csak nehezebb lett.

A kezdeti nagy rajongótábor immáron lassacskán megfogyatkozott, és ez az utóbbi éveknek köszönhető. Az 1994-es Awake minden rajongónak kötelező darab, ám legutóbbi, 2013-as Dream Theater című lemezük csak tovább osztotta a közönséget. A 90-es évek egyik legnagyobb hatású zenekara csupa nagyszerű zenészt sorakoztat fel, de a friss albummal, mintha átestek volna a ló túloldalára.

Bár rövid lemezek eddig sem jellemezték a Dream Theatert, a The Astonishing 130 perces hossza, elsőre riasztó is lehet. És valljuk be, az is. 2 óra 10 perc talán csak a kedvenc zenekarunkból nem sok, és ha valaki történetesen DT-fan, akkor az most megkapja a magáét a 34 dalos koronggal.

A The Astonishing konceptalbum, vagyis a dalok szoros összefüggésben állnak egymással, egy konkrét történetet vezetnek le, s ennél nagyobb dobása már aligha lehet a DT-nek. A sztori egy disztópikus világba viszi el a hallgatót, ahol Lord Nafaryus és hű szolgálói irányítanak mindent, míg a nép sanyarú sorsba ágyaztatott, s számukra csak a mindennapi kínok, a munka, a hajtás, és a boldogtalanság maradt. Zene nincs, vagyis csak a Nomacs által gerjesztett zaj létezik, s a boldogtalan nép csak lopva hallgathat igazi zenét, a saját kis lejátszóján. De nem Lord Nafaryus, hanem Arhys a főszereplő a történetben, aki munka helyett fellázad, s testvérével, Gabriellel (aki történetesen zeneszerző), egy jobb világot képzelnek el maguknak, Gabriel zenéjével, s annak jótékony hatásával együtt. Ebből aztán még bármi kisülhet, főleg, hogy az alapötlet állítólag a Star Wars (csillagharcosok, lézerfegyverek), és a Trónok Harca (lovagok, kardok, sárkányok) házasításából született. Na, nem konkrétan, de a hatások, azok hatások. Bár a sztori néhol nagyon egybites, a DT ezúttal is igyekezett a zenére helyezni a hangsúlyt.

Ami rögtön feltűnik, hogy már szinte nyoma sincs a gitároknak. Persze a progresszív metalban nem is az a fő, hogy valaki Hendrixként tépje a húrokat, de itt most szinte egy az egyben átvette a helyét a szintetizátor. Jordan Rudess betétei ráadásul több helyen is átvezetik a dalokat, rövid fél-egyperces tanglikkal, melyeknek nem sok értelme, de úgy teljes a kép, ha megemlítjük, hogy a 34 dalból 7 alkalommal csak ezeket az átvezetőket halljuk. A lemez első öt perce csak zene, majd jön James LaBrie, és megnyitja a dalcsapot. Miután megismerkedünk a Nomacs zajával, s az elnyomottak jobb életbeli reményével, a Lord Nafaryust bemutató dal talán az első, ami megfogja az embert. Az ezután következő A Savior In The Square talán az első ahol igazán jól lehet érezni a gitárt, de sajnos csak rövid ideig. Dallamban nagyon erős volt mindig a DT, és ezt ezúttal is bizonyítják, nagyszerű hallgatnivalót hoztak össze, csak kissé összefolynak a dolgok. A dalokat egymástól szétválasztani nem igazán lehet, olyan ez, mint egy film: megy a maga útján, s ha nem néz az ember a lejátszóra, akkor könnyen hiheti, hogy még mindig a harmadik tétel szól, miközben már a tizediknél jár az album. Számomra ez nagyon zavaró. Bár egy epikus konceptalbumról van szó, mégis hiányzik az a szusszanásnyi idő, míg az ember felfedezi magában, hogy az előző nóta mennyire tetszett neki. S bár jómagam szívesen hallgatom az albumot, még háttérzeneként is zavar, hogy nincs idő a fellélegzésre. Ahogy halad a történet egyre feljebb, úgy haladunk mi is, megismerkedünk a történet egy fontos szereplőjével (Faythe), s már rögtön lépünk is tovább. A Three Days című dalban végre James La Brie újra egy nagyszerű refrénnel rukkol elő, majd megspékeli ezt a csapat egy kis 30-as évekbeli gengszterhangulattal.

A Brother Can You Hear Me? igen érdekesen indul. Lovakat, kardcsörgést, s némi csatazajt hallani (a távoli jövőben), majd mintha megérkezne a felmentősereg, katonásan pergő dobok vezetik be az énekest. Az  A Life Left Behind egy új szintre emeli a történetet, s itt érezhetően elkezdődik valami, hősünk hátrahagyja addigi életét, s ez a zenében is nagyszerűen bontakozik ki. Érezhető, hogy itt valami nagy dolog történik, készülőben van egy új fejezet, mely egyre közelebb hozza a végkifejletet, bár még van addig másfél óra. Éppen ezért is vágta nagy fába a fejszéjét a Dream Theater. Ugyanis ez az a pont, amikor az ember már várná a véget, de a közelében sem vagyunk még, a Ravenskill és az azt követőChosen remek lezárása is lehetne egy lemeznek. De itt még nincs vége. Sőt, mondhatjuk, hogy még csak most kezdődik igazán. Hosszú, nehezen emészthető lemezt készítettek a DT tagjai, és alighanem a lemez felénél fáradt meg a dolog. Hogy csak nálam, vagy náluk is, azt mindenki döntse el maga. Az A New Beginning mintha egyfajta jelzés lenne, hogy ne adjuk fel, John Petrucci gitárja végre megszólal, és igazán kellemesen vezet minket a dallamvilágba. Na, ez az, ami hiányzott eddig! Egy kis tökösség! Mindezt az első lemez utolsó dalával sikerül is kicsit elhalványítani, a The Road To The Revolution lezárja kalandunk első részét, de nem olyan tökösen, mint azt remélnénk, a lázadást kiváltó düh nem jelenik meg, csak finoman odapakolt, majdnemhogy kimatekolt finom muzsika.

A dupla album második lemezére 14 tétel fért fel, amit mintha csak fieszta lenne, egy vidám nyitány vezet fel, amiből aztán hirtelen átváltanak előbb sötét hangulatba, majd egy kis gitárral magspékelt dobolással visszasegítenek a fahéj illatba. A Moment Of Betrayal viszont nagyon betalált. Ismét sikerült megfogni azt a hangulatot, ami ilyenkor előjön az emberből, s környezetéből. Mintha minden összedőlne, s ha nem térünk észhez nagyon gyorsan, mindaz amiért addig küzdöttünk, az enyészeté lesz, s legfőbb ellenségeink jót röhöghetnek rajtunk, hogy ők bizony már előre megmondták. De legfőbb erényünk, hogy talpra tudunk állni, s ha van még bennünk akarat, s hit, akkor a hátralévő tucatnyi dalnak is adunk még esélyt. Az A Begin Again igen nagy kedvenc lett, történet szempontjából pedig elmaradhatatlan, így folytatódik a harc, amit a DT hangszerekkel felszerelkezve tár elénk. S mintha itt már minden dal zárótétel lenne. A Losing Faythe, a Whispers On The Wind, és a Hymn Of A Thousand Voices is a maga módján lezárhatná ezt a dupla albumot, de ez még csak a vég megszellőztetése. Amire nem is kell olyan sokat várni. Az Our New World című dalban eljön végre a szép új világ, amiről mindenki álmodott, Petrucci gitárja végigkíséri amolyan zászlóvivőként LaBrie énekét, majd egy újabb Rudess-betét után a címadó Astonishing lezárja a dalfolyamot.

A 34 dalos dupla konceptalbum és története itt ér véget, több mint kétórányi muzsika után. Minden dalt kielemezni botorság volna, s a néhol egybefolyó tételek miatt lehetetlen is. Bár a rajongókat már a megjelenés után azonnal megosztotta a lemez, és azóta is megy a harc a szeretem/nem szeretem közösségekben, a zene, az mindent visz. Bár a gitárjáték nem dominál, és néhol soknak tűnik a billentyű használata, aki szereti az igényes zenét, annak tetszeni fog az album. Lehet, hogy hosszú, és néhol unalmas is egy-egy dalban a levezető csicsergés, vagy zaj, nem lett ez egy rossz lemez. Bár a Dream Theater ezúttal nagyon messzire került régi önmagától, innen alighanem csak visszafelé vezet az út. Szóval annak sem kell aggódnia, akinek a régi DT albumok tetszettek, mert ezt a vonalat továbbvinni lássuk be, lehetetlenség. A Dream Theater kiruccant egy olyan világba ahol eddig még nem jártak, de ha valahol látnak egy körforgalmat, ott valószínűleg visszafordulnak majd, s az egykori sikeres éveket (kevesebbeket megosztó) idéző lemezzel állnak majd elő.

Pontszám: 7/10

Kapcsolat

  • Music Ring zenei portál
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • +36 30 322 3017